José Pińera
Jose Pinera az International Center for Pension Reform elnöke Santiagóban, és a Cato Institute tervezetének az amerikai társadalom biztosítas privatizációjáért egyik vezetôje
Ma több amerikai fiatal hisz ufókban, mint abban hogy majd ha nyúgdíjba vonúl megkapja a havi társadalom biztositási csekket. Amúgy nem ez az egyetlen jel hogy ez a program a végnapjait éli.
Amikor Otto von Bismarck megalkodta az állami nyúgdíj rendszert 1883-ban esze ágában sem volt hogy a nyugati kormányok többsége követni fogja példáját - és száz évvel késôbb az összes ilyen rendszer a tönk szélén fog állni. Kafka-művekben illik az olyan nyúgdíj rendzerek abszurduma, ahol a mai dolgozók állják a mai nyúgdíjasok járadékát és cserében azt várják hogy majd holnap valaki más állja az ôk nyúgdíjját. Valószínűleg magát Kafkát is megihlették a társadalombiztosítási hivatalnokként töltött napjai. Szerte a világon a rendszer igazgatói bizonyjára rosszat álmodnak ha csak olyan biotechnológiai újjításokra gondolnak mint a DHEA, amelyeknek köszönhetôen egyre több ember élvezheti majd a századik szülinapját. Átváltozás ez a javából, ha nem is óriás-rovarokban.
A rendszert megmenthetné az, ha az emberek több gyereket nevelnének fel, így megfelelô utánpótlást biztosítva. Ámde ennek ellenkezôje történik a világ összes gazdag országában, az Egyesült Államokat beleértve.
Én egy távoli országból jövök, amit spanyol hódítói Finis Terrae - Föld Végének - neveztek el annak idején. De a világfalu korszakában hozok önöknek egy ötletet ami megtudná menteni a társadalom biztosítási rendszert ugy, hogy privatizálná. Mi kipróbáltuk ott, Chilében, tizenhat évvel ezelôtt, és hatalmasnak bizonyúlt (lásd Empowering Workers: The Privatization of Social Security in Chile ). Harminc éves koromban Chile munkaügy- és népjóléti minisztere lettem és, egy csapat fiatal és alkotóhajlamú emberrel együtt, nem azzal kezdtük hogy "miért?" hanem azzal hogy "miért is ne?".
Igen, miért is nem a legjobb társadalom biztosítási rendszert minden dolgozó ember számára? Nem csak azoknak akiknek elég pénzük van magán nyúgdíj-biztosításra, hanem azoknak is akiknek az adók marása ezt nem engedi meg. Az ötletünk egyszerű volt: megengedni a dolgozóknak hogy ki-ki a saját társadalom biztosítási hozzájárulását egy magán nyugdíj takarék számlába (NTSz-be) helyezze, ahol szemelôtt tarthatná a pénzét (vagy ahogy mi azt spanyolúl mondani szoktuk "la plata donde mis ojos la vean"). Ez a pénz igazi vagyon alkotó vállalkozásokban lett volna befektetve; és persze nem az összes tojás került volna egy kosárban. Így a dolgozóknak meg lett volna a saját tôkéjük mire nyúgdíjba vonúlnak. Az egész rendzer szabad versenytér lett volna magán befektetési alap kezelôk számára (semmi féle külön korlátozó szabályokkal, es a létezô bankoknak és pénzügyi intézményeknek semmi féle elônyöket nem biztosítva). Az NTSz-ek "hordozhatók" lettek volna, azaz a dolgozók válthattak volna alap kezelô intézményt amint azt jónak látják.
A terv legnehezebb része talán az átmenet kidolgozása volt. Három alapszabályt fogadtunk el: "Ne bántsd a nagymamádat" (így biztosítva a létezô nyúgdíjasok jövedelmét) "Válassz szabadon" (megengedve az állami társadalom biztosítási rendeszerben való maradást azoknak akik ezt jónak látták) és "Ne nehezíts az unokáid adósságán"(ez által a kezdô dolgozókat kizárva az állami társadalom biztosítási rendszerbôl). Ezenkívűl az átmenet finanszírozását úgy oldottuk meg, hogy ne nehezítsen a létezô adóterhen.
Az eredmény? Ma tíz dolgozó közül kilencnek NTSz-je van. Ez a megtakarított pénz az elmult 15 éven kereztűl átlagban tisztán 12%-ot kamatozott évente, inflációt leszámitva. A nyúgdij alap már nem politikai vita téma, és a civil társadalom ezzel erôsebb lett. Nem meglepôen, a gazdasági mutatók is javúltak: 27% megtakarítási ráta a GNP-hez viszonyítva, jövedelmezöbb beruházások (a tôkepiacok fokozott versenyszerűsége miatt), és alacsonyabb munkanélküliség, mert társadalom biztosítási adó nélkül a munkaerô olcsóbb lett (a munkanélküliség rátája 5,5 százalék). Mindent összeszámítva, fokozott növekvés és több lehetôség mindenkinek.
Joe Klein - bár nem ismeretlenűl - eljött Chilében 1994-ben hogy a saját szemével lássa hogy mind ez igaz-e. Miután visszatért az Egyesült Államokban írt egy cikket a Newsweek-ban "If Chile Can Do It..."(Ha Chilében lehetséges...) cím alatt. "A Chilei [társadalom biztosítási] rendszer, írta Klein, valószínűleg a az elsô szociál politikai eszme ami a déli féltekében született." Ha az én nagyobbik fiam, aki Bostonban született és amerikai útlevéllel rendelkezik, valaha eljön az Államokban dolgozni, lehet hogy át tudja majd költöztetni a nyúgdíj alapját egy chilei NTSz-bôl az egyik amerikai NTSz-ben.
Fordította Huiber Gabi.
| Home | About ICPR | Studies | ICPR News | Articles | Links | Comments | Europe |